Nem a szokásos utat jártam be.

Nem voltam szorgalmas gyerek, ami érdekelt, azt szivacsként szívtam magamba, a mozgás a lételemem volt, ahogyan az írás és olvasás is, de a kötelező dolgokkal sajnos nem barátkoztam meg.

Talán emiatt, talán mert lázadtam, érettségi után maradtam a középsulimban és megcéloztam a szülésznő képzést. 2 hónap után adtam fel, mert a kórházban bunkó volt velünk a takarítónő. Pedig a dokik kedveltek, egyszer még vizitelni is elvitt magával az egyikük, pedig mondtam, hogy csak tanuló vagyok.Rövid, meg sem kezdett egészségügyi pályám után irodavezető képzésre írattak be a szüleim, mert valahova járnom kellett a családi pótlék miatt. Utáltam. Angolra jártam be, a többi órát a mosdóban töltöttem mert a suliból nem lehetett csak úgy kisétálni. Vagy elmentem buszozni iskola helyett. Amikor kiderült, hogy lógok és nem járok be, a szüleim belátták, hogy menthetetlen életromboló vagyok.

Apukám jó barátjának köszönhetően beprotezsáltakegy benzinkútra, ahol szétszivattak a kollégák

20 éves kislány voltam, ők idősebbek, így a műszakomban 2 óránként én pucoltam a vécét, és a borravaló osztásánál beállítottak kasszázni. 1 hónapig viseltem, aztán eljöttem. Onnan egy idősotthonba mentem ápolónak, a demens részre a saját örömömre. Végre jó helyen voltam, pedig dolgozni azt nagyon kellett. pelenkázás, gyógyszerezés, fürdetés, ágyneműcsere, borotválás... minden, amit más undorral csinált, én szívesen és gondoskodóan. Amíg a főnök úr egyszer, amikor ketten maradtunk az egyik idős néni szobájában, bele nem puszilt a nyakamba. Kimenekültem a szobából, és azt hittem, ezzel vége, de nem volt. A nővérek szóltak, hogy a folyosóra szerelt kamerákon folyton les. A megbeszéléseken úgy intézte, hogy mellém kerüljön és mindig volt alkalma hozzám is érni. Felmondtam.

Ismerősi segítséggel kerültem egy környezetvédelmi céghez kereskedelmi asszisztens munkakörbe

Kis családi vállalkozás, nehéz beilleszkedés mert a kolléganő úgy érezte, elveszem a munkáját (ő diplomás, én nem), de megbékült velem. Várandós lettem, és 6 évet voltam otthon a két lányommal. Visszamentem volna, de azt mondták, még nem tudják. A férfi kolléga, akit akkor vettek fel, amikor én eljöttem, felhívott, és azt mondta, ha lefekszem vele, elintézi, hogy visszavegyenek. Azt hittem, rosszul hallok. Jól hallottam.

Az utcán összefutottam a főnöknőmmel, aki ott közölte velem, hogy sajnos nem tudnak visszavenni, nézzek új munkahely után. Közös megegyezéssel akart felmondani, és életemben először akkor álltam ki igazán magamért. Azt mondtam, ha ők nem tudnak visszavenni, akkor az nem közös megegyezés, nem mellesleg a kolléga egész undorító ajánlatot tett. Nem hittek nekem. Végül kaptam végkielégítést.

Az SOS Gyerkemfaluban találtam irodai állást

Életem legjobb munkahelye volt. Lelkileg nem bírtam, de csodás felettesem volt, remek kollégák, nyugodt légkör. 2,5 év után mentem tovább, iskolatitkárnak egy programozósuliba.

Onnan 2019-ben jöttem el, amikor szintén kiálltam magamért. A főnököm hangulatingadozásainak köszönhetően sosem voltam annyira stresszes, mint abban a néhány hónapban.

Kerestem a helyemet, de 1,5 évig csak nem akart jönni az áttörés, soha ilyen hosszú ideig nem voltam munka nélkül. Aztán beütött a covid, és én akkor csaptam az asztalra (képletesen). Online vállalkozástámogatóként indítottam el egyéni vállalkozásomat, a nulláról, egyetlen laptoppal és egy előfizetéses telefonnal, a nappali kanapéjáról. 

Több mint 3 évvel az egyéni vállalkozásom elindítása óta már nem online vállalkozástámogató, hanem marketingszemléletű szövegíró vagyok, SEO tudással, emellett kommunikációs feladatokat is ellátok. Mivel egy ideje családom egyedüli keresője vagyok, így sajnos a weboldallal lassan haladok, és az idei nagy cél még a hírlevelem elindítása.

Sokáig azt hittem, nekem nincs kitartásom, én nem vagyok képes önállóan semmire, egy semmirekellő, lusta dög vagyok. Egész gyerekkoromban ezt hallgattam, két kitűnő tanuló testvér mellett. Akiket persze imádok, hiszen keményen megdolgoztak az eredményeikért és diplomájukért.

Minden, amit megtanultam, egyedül kutattam fel, egyedül döntöttem el, és önállóan jártam utána. meg sem tudom számolni, hány órát töltöttem egyes tudásanyagok felkutatásával és elsajátításával, miközben az iskolában egyáltalán nem ment a tanulás. 

A szakmám iránt olyan elhivatott vagyok, amennyire eddig soha, semmi irán

A kisebbségi komplexusom egyelőre hozzám van nőve, hiszen diplomások között igyekszem helyt állni. Ez sokszor megijeszt, és időnként el is keseredem, hogy miért vagyok képtelen iskolai keretek között tanulni, miközben autodidakta módon számtalan tudásanyagot sajátítottam már el. 

Szívesen megírnád a saját történeted, vagy csak reagálnál erre?
Itt megteheted.